A közvélemény vizsgálódását tehát azzal kell kezdenünk…” emlékkötet Walter Lippmann Public Opinion című művének centenáriumára.

Afangide-Késmárki Ukowo Uwem, szociológus, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Társadalomtudományi Doktori Iskola, PhD-hallgató, u.afangide.u@andrashanga

Andok Mónika – Nyakas Levente (2025 szerk.) NMHH – PPKE BTK Médiatudomány Intézet, Médiatudományi Könyvtár 55., Budapest, 2025. ISBN: 9786155302510, 252 oldal

Walter Lippmann 1922-ben megjelent Public Opinion című műve ma is nehezen megkerülhető: a közvélemény, a sztereotípiák mint fejünkben lévő képek, a pszeudokörnyezet és az előállított egyetértés fogalmak a 21. századi médiakutatásban és politikatudományban is számtalanszor megjelennek. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság – Médiatanács, Médiatudományi Intézet – és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem közös kötete ehhez a hagyományhoz kapcsolódik, és Lippmann gondolatait egyszerre jeleníti meg elmélettörténeti és a digitális médiára fókuszáló perspektívákból. A centenáriumi emlékkötet címválasztása – „A közvélemény vizsgálódását tehát azzal kell kezdenünk…” – is jelzi ezt, hiszen nem csupán nosztalgikus visszatekintés, hanem egy máig érvényes kérdésfelvetés többdimenziós vizsgálata is.

A kötet a Médiatudományi Könyvtár 55. kiadványa; szerzői gárdája pedig a hazai szociológia, média-, politika-, jog-, és kultúratudomány meghatározó alakjaiból, illetve fiatal kutatóiból áll. A három nagy egységre tagolt tanulmánykötet a közvélemény fogalmát először klasszikus elméleti keretben tárgyalja, majd a digitális kultúra világába helyezi át, végül pedig fiatal kutatók írásain keresztül a „cancel culture”, a platformnyilvánosság és a magyar médiahasználat kérdéseihez kapcsolja.

Recenzensként a kézirattal először szakmai felkérés révén találkoztam; a kötet „élő” fogadtatását pedig a TÁDI Est könyvbemutatóján tapasztalhattam meg. A PPKE Társadalomtudományi Doktori Iskola, az NMHH és a Gondolat Kiadó közös rendezvénye nemcsak akadémiai esemény volt, hanem egyértelműen igazolta a hallgatói érdeklődést is, ami annak volt látványos bizonyítéka, hogy Lippmann száz évvel a Public Opinion megjelenése után is képes megtölteni egy termet. A hallgatók, doktoranduszok és oktatók jelenléte, az eseményt követő beszélgetéseik és maga a rendezvény ténye egyaránt azt jelezték, hogy a felmerült témák ma is valódi intellektuális érdeklődés tárgyai.

Már ezen a ponton kiemelném, hogy a kötet legnagyobb erősségének egyértelműen a mű multi- és interdiszciplináris megközelítését tartom. Nem pusztán „sokféle” szerző ír benne, hanem a tanulmányok kifejezetten keresik az átjárást szociológia, filozófia, jog- és politikaelmélet, valamint hagyományos és digitális kultúra között. Ugyanakkor ez a gazdagság magával von bizonyos nehézségeket is: nem csak a recenzálhatóság kihívásait, hanem konceptuális vagy szerkezeti feszültségeket a tanulmányok között, melyekre a későbbiekben esetenként kitérek.

Elméleti alapok

A kötet elméleti blokkja Hidas Zoltán Mindenki világtudása. A közvélemény tudásrendjéről című írásával indul. Hidas hosszú genealógiát rajzol a közvélemény fogalmáról: Hegel nyilvánosság-felfogásától Habermas kávéházi polgári nyilvánosságán át Mead, Rawls, Popper és Bourdieu munkájáig követi, miként válik a közvélemény egyszerre az önreflexió, a társadalmi integráció és a tömegindulatok terepévé. A „közvélemény” nála nem pusztán vélemények összegzése, hanem világtudás: olyan kollektív horizont, amely hitrendszereket, világnézeteket, normákat és mindennapi intuíciókat köt össze. A tanulmány egyik fontos vonala a vallási-antropológiai szál. Hidas amellett érvel, hogy a modern individuum – aki önmagát egyszerinek, felelősnek és szabadnak tartja – döntően keresztény antropológiából ered. A vallási tekintély gyengülésével az a kérdés, hogy „ki mondja meg, mi a helyes”, részben a jogrendre, részben a közvéleményre száll át. A közvélemény így a modern társadalmakban szekuláris tekintélyfunkciót tölt be: kijelöli, mi számít jó ízlésnek, elfogadható magatartásnak, „általános európai értéknek”. Hidas másik hangsúlyos témája a tudástársadalom bírálata. A tudás az akadémiai specializáció, a szakértői rendszerek és a média miatt széttöredezett, miközben a közéleti nyelv apokaliptikus „válságbeszéddel” írja le önmagát. A hétköznapi világtudás sokszor félig értett fogalmak, publicisztikai toposzok, részleges információk mozaikja. Hidas elemzése többek között rámutat a modernitás paradoxonára: miközben az információ hozzáférhetősége nő, a valódi ’világtudás’ helyét átveszi a szakértői rendszerekbe vetett bizalom és a félműveltség, ami a lippmanni ’omnikompetens állampolgár’ eszményének végleges szertefoszlását jelzi. Ez a megközelítés szorosan kapcsolódik Lippmann pszeudokörnyezet-fogalmához is, ami Hidas olvasatában nemcsak a média, hanem a modern társadalom egész szerkezete pszeudokörnyezeteket termel.

Balázs Zoltán tanulmánya – A közvélemény mint kormányzási probléma – a politikai elmélet felől közelít Lippmann gondolataihoz. Kiindulópontja, hogy Lippmann nem antidemokrata, hanem olyan liberális újhumanista értelmiségi, aki komolyan veszi a demokrácia ígéretét, de nem hisz a „mindenhez is értő, azaz omnikompetens állampolgár” mítoszában. Balázs interpretációjában Lippmann nem a közvélemény elnyomására törekszik, hanem felismeri annak inherens pluralizmusát. A kormányzás feladata így nem a totális konszenzus – ami illúzió –, hanem a versengő vélemények intézményes stabilizálása, megakadályozva a társadalmi szétesést. A központi kérdés pedig, hogy a kormányzás hogyan lássa a közvéleményt? Tekintse-e a „nép hangját” végső mércének, vagy inkább olyan, figyelembe veendő, de korlátozott kompetenciákkal rendelkező tényezőnek, melyet szakértői tudásnak, intézményeknek és hosszú távú szempontoknak kell kiegészíteniük? Balázs végigvezeti az olvasót a klasszikus amerikai alkotmányos hagyománytól a 20. századi tömegdemokrácián át a mai populizmus vitákig. Lippmann szerinte azért gyanakszik a „népakarat” romantikus felfogására, mert látja, a modern politika bonyolult, szakértői tudást igénylő kérdései nem kezelhetők pusztán spontán véleményalkotásra építve. Elitizmusa így egyszerre kritikus és felelősségtudó: a demokrácia csak akkor működőképes, ha a közvéleményt egy szakértői tudásra és intézményi fékekre támaszkodó nyilvánosság keretezi. A tanulmány finom, de egyértelmű kritikát fogalmaz meg a közvélemény kutatás technokrata túlértékelésével szemben is: a számok mögött kérdések, kontextusok, torzítások állnak.

Török Bernát A közvélemény formálódásának egyes kritériumai a szólásszabadság jogában című írása az alkotmányjog szempontjából közelíti meg a „demokratikus közvélemény” fogalmát. Kiindulópontja, hogy a szólásszabadságot nem lehet kizárólag individuális önkifejezési jognak tekinteni: a jogi gondolkodásban a véleménynyilvánítás szabadsága a nyilvános vita feltétele. Török több kritérium mentén írja le, mitől tekinthető a közvélemény demokratikusnak: nyilvános, plurális, bárki számára hozzáférhető, a közügyekre irányul és különösen széles teret enged a közhatalom, valamint a közszereplők kritikájának. Fontos, hogy a „demokratikus közvélemény” itt nem tartalmi kategória: a jog nem határozhatja meg, mi a helyes vélemény. A feladata az, hogy olyan kereteket biztosítson, amelyek között a vélemények ütközhetnek és csak szélsőséges esetben, például a gyűlöletbeszédnél avatkozik be. A digitális platformok kérdése ebben a kontextusban jelenik meg: Török felveti, hogy az algoritmikus rangsorolás, a közösségi média felületei és szabályai újraértelmezik a „nyilvánosság” fogalmát, miközben a klasszikus szólásszabadság-doktrína keretei továbbra is irányadók.

Lázár Kovács Ákos tanulmánya – A képtől a sztereotípiáig – a vizuális kommunikáció perspektívájából mutatja be újra Lippmann koncepcióit. A „fejünkben lévő kép” nála nem csak metafora: fotók, plakátok, filmkockák, reklámvizuálék, majd később televíziós és közösségimédia-képek alkotják azt a vizuális készletet, amelyből a közvélemény dolgozik. A sztereotípia így nem szimplán torz ítélet, hanem kulturális képi forma, ismétlődő beállítódások és toposzok rendszere. Lázár Kovács Ákos hangsúlyozza, hogy a sztereotípiák kettős funkciót töltenek be: egyszerre teszik kezelhetővé az információtömeget és zárják ki az árnyalatokat, a kivételeket. A kérdés ezért nem az, hogy megszabadulhatunk-e tőlük – hiszen nem tudunk –, hanem az, hogy milyen sztereotípiák válnak uralkodóvá és van-e lehetőség alternatívák megjelenésének. A tanulmány a vallási ikon és a politikai propaganda-kép közelségét, a „szent” s „profán” képek összefonódását is érinti és ezzel Lippmann sztereotípia-fogalmát közelebb hozza az ikonológia kérdésfeltevéseihez. Továbbá, véleményem szerint, a vizuális sztereotípiák elemzése különösen termékeny alapot kínálna a mesterséges intelligencia által generált képek – deepfake-ek, szintetikus vizuális tartalmak – kritikai vizsgálatához is. Lázár Kovács gondolatmenetét továbbvíve: ha a fényképbe vetett hit – mint a valóság referenciája – meginog, akkor a lippmanni ’fejünkben lévő képek’ is elveszítik orientáló képességüket, ami a digitális manipuláció korában újabb episztemológiai válságot idéz elő.

Az elméleti blokkot A közvélemény fogalma a kultúrakutatás nézőpontjából: Walter Lippmann és James Carey című írásával Andok Mónika zárja. Kiindulópontja Lippmann The Phantom Public című művének sokat idézett mondata a „nép hangjáról”, amely se tényszerűen, se metaforikusan nem „Isten hangja”. Andok az amerikai kommunikációelmélet klasszikusát, James Carey-t hívja segítségül: Carey transzmissziós és rituális kommunikációfelfogása jól rávilágít arra, hogy Lippmann inkább az előbbi logikában gondolkodik, míg a vallási s kulturális, azaz a rituális dimenziókat Carey teszi láthatóbbá. Andok elemzése továbbá egy fontos tudománytörténeti reflexiót is tartalmaz: rámutatva arra, hogy a híres ’Lippmann–Dewey-vita’ részben éppen Carey és a kultúrakutatás utólagos konstrukciója. A szerző bemutatja, hogyan vált Lippmann a ’transzmissziós modell’ és a ’tudományos újságírás’ (scientific journalism) emblematikus – és Carey által bírált – alakjává ebben a narratívában, szemben a közösségépítő, rituális ’nyilvános újságírással’ (public journalism). A tanulmány összeségében dekonstrukciója is az említett két nézőpontnak, észrevéve erősségeiket is, mint hogy Lippmann józanul figyelmeztet a pszeudokörnyezetre, a manipuláció veszélyére és az omnikompetens állampolgár illúziójára; Carey pedig kiemeli, hogy a kommunikáció nem csak információk cseréje, hanem közösségi rítus is. A közvélemény ezek szerint egyszerre tudás- és identitásstruktúra, amely kettős természet később a digitális fejezetekben is visszaköszön.

Lippmann a digitális kultúra korában

A kötet második nagy egysége azt vizsgálja, mit kezdenek a lippmanni fogalmakkal a digitális kultúra, a platformkapitalizmus és az influenszer-ökoszisztéma jelenkori tapasztalatai.

Rab Árpád tanulmánya – Walter Lippmann és a digitális kultúra jövője – a pszeudokörnyezetet a digitális életvilág fogalmával köti össze. Lippmann számára a sajtó és a rádió által közvetített világ már pszeudokörnyezet volt; míg Rab arra mutat rá, hogy a mai platformok, ajánlórendszerek és mesterséges intelligencia-alapú szűrők ennél jóval radikálisabban szabják személyre az információteret. A digitális írástudás mértéke, a digitális analfabétizmus veszélye, az offline-osodás tudatos választása vagy éppen a reflektív digitális állampolgárság kialakulása köré szerveződő forgatókönyveiben Rab Lippmannt korai figyelmeztetőnek tekinti: ha már a „klasszikus” tömegkommunikáció ilyen hatékonyan épített pszeudokörnyezetet, mit várhatunk az adatgazdaság és a mesterséges intelligencia korában működő rendszerektől? Érdekes feszültség, hogy Rab konklúziója – a digitális kultúrát az emberiség alapvető túlélési stratégiájaként értelmezve – jóval optimistább tónusú, mint Lippmann eredeti, inkább szkeptikus hangvétele; ez a különbség jól mutatja, miként tolódik el a közvéleményről szóló gondolkodás a korai tömegkommunikáció kritikájától a digitális technológiák szükségszerű adaptációjának diskurzusai felé.

Szűts Zoltán A véleményvezérek és az influencerek közvélemény-befolyásoló szerepe című írása a kétlépcsős kommunikációs modellből indul ki és ezt viszi tovább az influenszerek világába. A Lazarsfeld–Katz-féle modell lényege, hogy a tömegmédia hatása gyakran véleményvezéreken, személyes kapcsolatokon keresztül érvényesül. Szűts szerint ma az influenszerek, tartalomgyártók és a köréjük épülő közösségek töltik be ezt a szerepet. Tehát a közvélemény itt sokkal inkább mikro-közösségek és paraszociális kapcsolatok hálózataként érthető, mintsem anonim tömegként. A tanulmány részletesen elemzi azt a sajátos bizalmi viszonyt, amely az influenszer és követői között alakul ki. A követő úgy érzi, ismeri az influenszer életét, problémáit, örömeit; azonban ez a személyesnek érzett kötődés közben reklámok, márkaüzenetek és sok esetben közéleti állásfoglalások csatornájává válik. A kétlépcsős modell ebben az olvasatban Lippmann szkepszisével együtt új megvilágítást kap: miszerint az információ nem közvetlenül, hanem személyes tekintélyeken és digitális közösségeken át építi a pszeudokörnyezetet. Végezetül még Szűts arra is rámutat, hogy a közösségi médiában a tények helyét átveszik a vélemények és az érzelmek (emokrácia). Ebben a közegben a véleményvezérek nem csupán szűrik az információt, hanem aktívan konstruálják azokat a sztereotípiákat, amelyek mentén a követők a komplex világot – gyakran leegyszerűsítve – értelmezik.

Guld Ádám tanulmánya, A digitális figyelemgazdaság intézményesülése. Influencer ügynökségek mint a média- és kultúripar legújabb szegmense, a figyelemgazdaság fogalmán keresztül mutatja be, hogyan váltak az influenszerek köré szerveződő ügynökségek a médiaipar önálló szereplőivé. A figyelem nem csak szűkös erőforrás, hanem piaci termék: árazható, tervezhető, optimalizálható. Az influenszer-ügynökségek egyszerre tárgyalópartnerei a márkáknak, a platformoknak és a tartalomgyártóknak, miközben adatokat gyűjtenek és kezelnek, kampányokat terveznek, célcsoportokat elemeznek. Lippmann szempontjából itt válik nagyon konkréttá az, amit ő még inkább csak intuícióként fogalmazott meg, azaz, hogy a pszeudokörnyezet „gyártói” ma jól körülírható iparági szereplők. A közvélemény befolyásolása intézményesült, üzleti logikára épül és az egyes állampolgárok világtudása mögött egy sokszereplős figyelem-szervező rendszer húzódik meg.

A digitális fejezetek közös nevezője, hogy a platformkapitalizmus szereplőit a pszeudokörnyezet új, részben privatizált építőiként írják le. Ugyanakkor a kötet viszonylag kevés figyelmet szentel annak, hogy a felhasználói kreativitás, az ellenkulturális tartalmak vagy a peremhelyzetű csoportok alternatív nyilvánosságai miként alakítanak az összképen. E dimenzió, számomra úgy tűnik, esetleges jövőbeli kutatások ígéretes iránya lehetne. Ezzel pedig az „előállított egyetértés” fogalma mellé az „előállított ellenállás” is helyt kaphatna.

Fiatal kutatók munkái

A harmadik blokk fiatal kutatók munkáit gyűjti össze, akik Lippmannt már a digitális médiavilág konkrét jelenségei felől közelítik meg.

Pintér Melinda Közvélemény a digitális térben. A véleményformálás új struktúrái című tanulmánya a digitális közvélemény formálódásának lehetőségét vizsgálja a klasszikus Lippmann–Dewey vita tükrében. A szerző a digitális teret a Lippmann által leírt pesszimista (pszeudokörnyezet és manipuláció) és a Dewey által képviselt optimista (közösségi interakció és részvétel) megközelítések dichotómiájában elemzi. Számba véve a digitális nyilvánosság mellett (pl. interaktivitás, hozzáférhetőség) és ellen (pl. digitális szakadék, visszhangkamrák) szóló érveket, arra a következtetésre jutva, hogy az internet – minden torzító hatása ellenére – képes lehet betölteni a demokratikus nyilvánosság funkcióját, ha a felhasználók tudatossága és a szabályozási környezet ezt támogatja.

Lendvai Gergely Ferenc írása – Közvélemény és cancel culture – a cancel culture jelenségét elemzi a közvélemény működése felől. A cancel culture nála gyűjtőfogalom: magában foglal online botrányokat, bojkottkampányokat, platformokról való letiltásokat, reputációs összeomlásokat. Lendvai azt vizsgálja, hogyan válik a közvélemény morális szankcionáló erővé, amely sokszor a bírósági eljárásokkal párhuzamosan vagy azok helyett lép fel. A pszeudokörnyezet itt a fragmentált információs tereket jelenti, amelyekben kiragadott mondatok, képek, videók válnak egy-egy botrány emblémájává. Lippmann-nál a „csoportosan képzelt kép” inkább politikai propaganda-fogalom, Lendvainál viszont konkrét személyekhez, intézményekhez tartozik. Lendvai elemzésének kulcsfogalma a ’dermesztő hatás’ (chilling effect), amely immár nemcsak az állami cenzúra, hanem a horizontális, társadalmi nyomás következménye is. Ez a mechanizmus vezet ahhoz az öncenzúrához, amely a lippmanni értelemben vett szabad véleménycsere és a valóságos környezet megismerésének legfőbb akadálya lehet. A tanulmány normatív tétje sem elhanyagolható, mivel a szerzőt kifejezetten az érdekli, miként lehet enyhíteni a cancel culture káros hatásait, valamint hogyan előzhető meg, hogy a félelem és a már említett öncenzúra uralja a közbeszédet. A jog és a közvélemény szerinte kiegészíthetné egymást – a probléma az, amikor az online közösségi nyomás a jog helyére lép.

A kötetet László Tamás empirikus munkája zárja A magyar társadalom médiahasználata. Hagyományos és újmédia-használat Magyarországon a koronavírus-járvány előtt címmel. Kérdőíves adatokra és klaszterelemzésre támaszkodva magyar médiahasználati típusokat rajzol fel. Vannak olyan csoportok, amelyek elsősorban televízióból, sokszor kereskedelmi csatornákból tájékozódnak; mások online híroldalakat, közösségi médiát használnak; illetve megjelenik a „klasszikus értelmiségi” mintázat is, amely minőségi sajtóra, könyvekre, kiegészítő jelleggel pedig online forrásokra támaszkodik. László tipológiája egyszerű, mégis beszédes illusztrációja annak, hogy Magyarországon sincs egységes „közvélemény”: különböző információs archetípusok és világok, eltérő pszeudokörnyezetek élnek egymás mellett. Aki főként bulvárforrásokból és televízióból tájékozódik, más világról alkot képet, mint aki podcastokból, szakmai hírlevelekből, nemzetközi sajtóból és elemzésekből. A tanulmány így az elméleti fejezetek mellé empirikus „realitáskontrollt” is kínál.

Záró megjegyzések

Összességében a mű egy példaértékű emlékkötet, sőt ennél többet is képvisel: nem csupán Lippmann előtt tiszteleg, hanem kifejezetten a 21. századi digitális nyilvánosság, a platformgazdaság és a hazai médiahasználat égető kérdéseire keresi a választ. A szerkesztők döntése, hogy számos tudományterületből merítenek egyazon kötetben, egyértelműen a kiadvány egyik legnagyobb erőssége. A tanulmányokban a közvélemény fogalma sokrétűen jelenik meg: tudásrendként, kormányzási problémaként, jogi dilemmaként, vizuális és kulturális konstrukcióként, a pszeudokörnyezet újraszerveződésének területeként, illetve a közösségi médiahasználat terepeként is. A kötet legfontosabb tanulsága pedig talán az, hogy a technológiai környezet radikális átalakulása (a nyomtatott sajtótól az algoritmusokig) nem érvénytelenítette, hanem felerősítette Lippmann diagnózisát. A ’pszeudokörnyezet’ ma már nem csupán a fejünkben létezik, hanem a digitális interfészeink kódjába van táplálva, így a tisztánlátásért folytatott küzdelem ma még égetőbb feladat, mint 1922-ben volt.

A kötet egészére visszatekintve jól látszik, hogy a szerkesztők tudatosan törekedtek arra, hogy Lippmann ne csupán „megemlékezés” tárgya legyen, hanem valódi tudományos párbeszéd kiindulópontja. A recenzió szándéka is ez volt: a tanulmányok saját terminológiáját és gondolatívét követve lehetőleg minden fejezetre és alfejezetre kitérni anélkül, hogy leegyszerűsítené őket. A kötet terjedelme és sokszínűsége szükségszerűen azzal is jár, hogy egy recenzió csak „vázlatos térképet” adhat – ám remélhető, hogy elég részletes ahhoz, hogy a szakmai olvasót további feltárásra ösztönözze.

Az „A közvélemény vizsgálódását tehát azzal kell kezdenünk…” című kiadvány a Médiatudományi Könyvtár egy tágabb sorozatában kapott helyet: azóta olyan kötetek jelentek meg, mint az Influenszerek jogi kézikönyve, a Médiatörténeti mozaikok 2023, a Digitális gazdaság akadályok nélkül vagy A művészet, a jog és a tudomány metszéspontjai. Ezek mind ugyanarra a kihívásra adnak részválaszokat: hogyan gondoljuk újra a nyilvánosságot, a szabályozást és a technológiai változásokat egy átalakuló társadalomban. Ebben a sorban ezen emlékkötet sajátos helyet foglal el: egyszerre történeti és előremutató, egyszerre klasszikus és kifejezetten kortárs. Aki ma a közvélemény és a digitális média társadalomtudományi viszonyára kérdez rá, nehezen kerülheti meg azt a problémarendszert, melyet a kötet szerzői – Lippmann nyomán, de a 21. századi magyar kontextusra hangolva – ilyen sűrűségben és sokszínűségben kibontanak.